Átalakulás

A blog címe és a dizájn eddig nem igazán passzolt. Egészen mostanáig. Bennem a sötétség már rég eltűnt, mint ahogy az életemből is.

Tűnjék el hát innen is! MOST!

Helyzetjelentés

Gyorsan telik az idő. De nem eléggé!

Több mint 3 hónapja boldogabb vagyok, mint bármikor. Viszont még 25-öt kell aludni. Mihez? Hm.... :) A nyaraláshoz. Húú nagyon várom már. Életemmel meglátogatjuk Kaposvár városát, és igyekszünk a lehető legtöbb nyomot hagyni. Na nem ám a városban, hanem magunkban. Egymásban. Tegnap este már írtunk egy listát, hogy az én Drágám mit hoz magával :):):) Majd én is összeírom, sőt inkább most :)

- Ruha

- Pénztárca

- Telefon

- Jómagam 

Azért lett ilyen rövid, mert full leszarom mit hagyok itthon, de Ő ott lesz. Velem. Kettesben. 

Izgatott vagyok már most is, mi lesz akkor?

De addig majd valahogy lefoglaljuk magunkat.
Lassan rá fog férni erre a blogra egy kis ráncfelvarrás.

A Névnapom

Ezen a szép nyári reggelen arra ébredtem hogy névnapom van. Fura is volt, mert csak ritkán szokott lenni, 1 évente, meg ezt tudom is. De ma mégis meglepődtem ezen. Már csak azért is, mert annyira nem szokott sokat jelenteni nekem ez a nap. Általában a szeretteimen kívül mindenki elfelejt ha nem bököm ki egy beszélgetés, vagy kocsmai kiszolgálás közben, hogy "-Te figyu! Meghívlak egy sörre! -Há mé?!?!? -Mert ma van a névnapom! -Ja oké, köszi!"

Szóval eddig az elmúlt 5-6 évben ez így telt, de ma valami változott. Nagyot változott.

A Kedvesemhez átmentem félkómában, mert rosszul aludtam az éjjel a meleg miatt. 10 óra múlott pár perccel. Ő épp az ebédet készítette nekem szíve minden szeretetével. Akkor, délelőtt, nagyon éreztem, hogy ez rólam szól, hogy nekem készül az ebéd, és hogy minden mozzanata, még a lélegzete is azt suttogja a fülembe, hogy SZERETLEK! A kedvenceim, krumpli leves és rántott sajt készültek nagy odaadással. Istenem.... soha nem fogom ezt elfelejteni. Leültünk enni, folyamatosan figyelve voltam hogy nem-e fordulok le a székről, vagy ilyesmi. Olyan aranyos volt. Mint mindig. Ő mindig figyelmes és aranyos. Meg ebédeltünk, aztán maradtam még egy kicsit, majd jöttem haza. Itthon kezdtem el gondolkodni és felfogni hogy mi ez ami történik velem, körülöttem majd beraktam azt a számot amit most is hallgatok:

Halgattam ezt a saját stílusom gyöngyszemének számító vérátömlesztést a léleknek, és a könnycseppeket, melyeknek biológiai indíttatásuk nem volt, hogy elhagyják a szememet, mégis megszöktek. Meghatódtam. Ez a szám minden létező érzést a felszínre hoz bennem. Elgondolkodtam, hogy a barátomnak mondott emberek, vagy a nem tudom hány fészbuk ismerősöm közül miért csak 4-5 üzenet jön, ami a nevem napját illeti. Rossz vagyok? A kocsmában is a fentebb leírtak szerint zajlott egy köszöntés, a szeretteimen kívül senkinek nem jutottam eszébe. Illetve csak Tibik, és a Drágám anyuja jött oda hozzám rávezetés nélkül. Mindegy is, mert nem ez a lényege annak, amit próbálok kinyögni.

Ma, minden szomorúbb pillanatomat elnyomta és elárasztotta az az érzés, amit a Kedvesem szerzett nekem és kitöltötte az egész napomat. Soha senkitől nem kaptam ilyen finom ebédet és ennyi ebédbe rejtett szeretetet. KÖSZÖNÖM ÉLETEM!

793738535

Azt hiszem a vadóc hiába tanult meg beszélni. Ha a vadóc nem áll olyan szinten, hogy folyékonyan beszéljen, úgy, ahogy szeretnék, akkor sajnos nem fogják megérteni. Ha azt ordítod egy kisgyerekre, hogy NE BÖMBÖLJ MÁR!!! Akkor az a gyerek valószínűleg nem fogja abba hagyni a sírást. Köszönöm azoknak, akik eddig kíváncsiak voltak rám, és olvasták ezt a blogot!

Ez a Vadóc utolsó bejegyzése.

?+!= :-)

Számtalan Gondolat

Számtalan gondolat cikázik fejemben,
Boromat megittam, viselem keresztem.
Negyedik emelet:sokszor megmentett,
Ami mást nem mozgat, nekem csak az kellett.
A szavak szárnyán még mindig elrepültem,
A bajt elkerültem, ő mégis megtalált.
Nevetve fordultam felétek, emlékszel?
Aztán sírva kullogtam szívemben tüskével.
Álmokat kergettem, mára már előlük
Futok el, rettegek, gyertek lelőjük
Az összeset. Ordítva vezetem seregem,
Rajtam egy sereg szem átkokat idézve,
Jobb kezem levágva, a szívem kitépve
Tőlem idézve sok gyermek indult el
Egy baba keretben, rám vésett örök jel,
Lefele ásva, bár így érhetek csak fel
Cseppenkét áll össze az én kis tengerem
Tompa a fájdalom, de pengéjén
Mindig fen az élet.Érted? Atomok és sejtek
Hazugság a levegőben, valamit sejtek.
Részegen könnyebb, mert agyam legfőbb cinkosa
Lelkemet tisztára ő mossa egyedül
Haragom megenyhül, barátként fogadlak,
Esélyt adok a holnapnak, meggondolatlan elmélet
Szakadék szélére magam álltam, ne kérdezd mért
Hazárd játék a jövővel, ne kérdezd mennyit ért
Vékony páncél nem véd engem nyílzápor dühétől
Minden anya vak, ki e világra önként szül
Keserű látomás festi reményem szürkére
Sárkány hátán repülve, arcomon zöld vére
Bárdom élén tiéd, vértemen az enyém
Mágikus massza már a testem és az elmém

Számtalan jelenet tarkította életem,
A két kezem emelem az ég felé, remélem látsz engem.
Remélem vársz rám,itt a hazám, mégsem az otthonom
Mindig elő kell kotornom
Pár emléket kopott ládikám mélyéről,
Én mindig egyről álmodtam, aztán
Két félből kellett választanom,
Mögöttem néhány tanulság, előttem jó nagy halom lehetőség
Útvesztők tárháza, nap mint nap százával
Adóznak a káosznak
Engem már vár a jobb, a szebb, meguntam a mocskot,
Lábam között kígyók siklanak, nyakamon pókok,
Tenyeremben skorpió,torkomat szorító pillanat,
Esküszöm szívemben nincs harag,csak dac és düh,
Mint a tű a fecskendő végén, én is csak szolgálok
Nem felemás diadal, egyszerűen savanyú és dohos
Itt van még egy dal, hogy lássátok végre
Fanka nem okos sem ügyes
Csak kapott onnan mélyről pár fülest
És akár az oroszlán, átszelem a sivatagot,
Átszelem az utcákat,
A bűneim úgyis megvárnak
Elöször tisztázom a számlám
Valahol még vár rám
Egy lány, egy ütem,
Amit ha meghall a fülem,
Szívemnek gyilkos tempót diktálva,
Huszonkét év után itt állva a rajtnál
Elveszett a startpiszoly, vissza az öltözőbe
De ha kapnál még egy esélyt
Remélem velem együtt vállalnád a veszélyt,
Aztán hirtelen vége,
Mikor felébredsz délben.

Számtalan verzió, számtalan történet
Ha a testem legyőznéd, akkor sem ölnéd meg
Bennem a harcost és bennem az árulót,
Bennem a kalmárt és bennem a lázadót.
Nevemet felejtsd el, emlékem töröld ki
Magamnak csináltam, számodra körömnyi
A lényeg.Érzem már lassan haza érek,
Fanka Ferit maradni soha ne kérd meg.
Tovább kell állnom,
És ha ellöknének, újra felállnom
Érzem vár rám még ezer kaland,
Ne emészd magad te sem
csak indulj!Fogd meg amit tudsz, aztán el innen
Minden amit láttam, minden amit éreztem
Játék csupán és én játszom
Játszani akarok még a nappal, a Holddal , a csillagokkal
Veled, a zenével, egyszóval magammal
A végtelen végéig elmegyek, meglátod
Onnan küldök neked egy levelet,
Hogy tudd, hogy szeretlek!

Esti fantázia

Most értem haza.
Beszélgettünk, szeretkeztünk.
Megölelt, megöleltem, simogatott, simogattam.
Cigizés közben,   illetve inkább a végén megjegyezte, milyen fényesek a csillagok. Ekkor bevillant egy kép... Afféle fantasztikum. Aztán amikor hazaértem, rágyújtottam egy cigire. Álltam a mi kis dohányzó asztalunk előtt és néztem a csillagokat. És megkérdeztem magamtól, mi lehet Ő? Hogy írjam le? Hogy mondjam ki?

Becsuktam a szemem és azt képzeltem, hogy a jobb kezem az ég felé emelve tenyeremmel az ég felé mutatok. Ekkor az összes csillag lassan és büszkén szépen egy origó felé veszik az irányt, és a kezemet veszik célba. Szépen lassan az összes odaér a kezemhez, a tenyerembe. Majd amikor az éjszaka összes fénye a kezemben van, összeszorítom egy pillanatra, és kinyitom a szemem.... Lassan engedek ujjaim szorításából, és a határtalan mennyiségű fény egy nagy csillagszóró módjára elkezd apró csillámokká oszlani. Keringenek egy darabig körülöttem, majd az orrom előtt összpontosulnak, és egy gyönyörű nő alakja kezd kirajzolódni. Majd megjelenik Ő! Ragyog, mint az összes csillag az égen egyszerre, egy testben összpontosulva. Megcsókol. És csak annyit mond: Jó éjszakát!
Majd szép lassan újra szikrákra szóródva visszaszállnak a csillagok a helyükre. Aztán tényleg kinyitottam a szemem. Leégett a cigim. Talán kettőt szívtam bele. Sokkal előrébb sem jutottam, hiszen sem leírni nem tudom még, mit érzek, sem pedig nem cigiztem. De ma is boldogan hajtom le a fejem.

Ébredés...

Szép jó reggelt kívánok! :) Pont én, aki hű de hozzá van szokva ahhoz hogy éjjel negyed 6-kor felkeljen magától, miközben csak 6-ra van beállítva az óra... Hehe... Ja.

Szóval felkeltem. Az volt az első gondolatom... Úristen!!! Elaludtam!!! De nem. Nem aludtam el. Csak nagyon kellett pisilnem. Így hát el is indultam a fürdőszoba felé (azt hiszem)... Majd szembesültem a ténnyel, hogy a megfázás szépségei nem hagytak alább ezen a csodaszép koala-szürke reggelen, inkább csak nagyon kellett, ezért ment könnyebben. Majd a főzőfülke felé vettem egy hajtű kanyart, mondván: KÁÁVÉÉÉ... Kitöltöttem egy jó hideg (nem mertem mikróba tenni, nehogy felkeltsek valakit) kávét indokolatlan mennyiségű cukorral és tejjel, így valami (nem is tudom mi volt ez...) tejeskávés kék bögrés lett belőle. Lényegtelen. Annak tudatában, hogy már csak cigi kell, de gyorsan, félelmetes sebességgel csoszogtam ki a dohányzó helyre. De amint az indulás pillanatában lefüstöltem a papucsom, valaki felébredt... Anyu...

- Mi a jó istent csinálsz?!?!
- Miért? Halkan töltöm a kávét...
- Te... Most jöttél haza? (Sunyi vigyor, 05:30)
- Nem, most keltem... (Sunyi vigyor, 05:30)
- (Sunyi vigyor, 05:30)

Aztán egy újabb emberfeletti erővel megáldott lépéssel neki ugrottam annak a 3,5 méteres távnak, ami az ajtón kifele vezet. Háháááá! Csabikám, megcsináltad. Gyújts rá! Úgy is tettem. Csak néztem, ahogy kedvenc cigarettám végén csak úgy napfényszerűen erősödik a fénye a tisztítótűznek. Egyszer csak felnéztem, és elbambultam a felhőkön, amik olyanok voltak, mintha a közelben felgyújtottak volna valamit. Aztán kijött Anyu is.

- Te... (tulipán) Esik.
- Látom.

Na be is villant, hogy bizony ebből a megfázásból ma nem én kerülök ki győztesen. De kárpótol a tudat, hogy örömet okozhatok az én Szívemnek. Nem kell egyedül mennie messze. Ott lehetek vele, és megismerhetek azokat, akiket szeret. Miközben ez az inspiráló monológ 5-6-szor lepergett a fejemben, jött a Dagi és a macska. Üdvözölték egymást. Már nem fogtak kezet, csak látszott hogy ismerik egymást. Meg nincs is kezük. Addig Anyu és én álltunk, mint két erszényes bagoly zsebre tett kézzel. Aztán Dagi elindult a fedett helyére, de mivel esett, körbe szaladta az udvart, hogy végig száraz útja legyen.

Elszívtam a cigit. Bejöttem. És elkezdtem írni. Nos utolértem magam. Illetve nem. Mert most kellene kelnem csak. :)

Megyek és borotválkozok, hátha nem késem le a 7-es buszt :)

A végtelen....

Egyik nap, pontosan nem tudom, melyik nap volt ez, beszélgettünk Tibi bácsival és Vele, hogy a végtelen az vajon páros szám, vagy nem? A példában szabályos sokszögek szimmetria tengelyeit vettük alapul. Aztán szóba jött a kör. Mivel a kört alkotó körvonal, egy vonal, végtelen sok pontokból áll össze. Így felmerült a kérdés, hogy akkor a végtelen az páros szám?

A válaszom IGEN! A fenti példáktól eltekintve rájöttem a megoldásra, miután egy cigi keretein belül úgy gondoltuk, támadt egy jó ötletünk. Sétáljunk a körforgalomban. Gyönyörű volt ez a pár perc. Aztán amikor bejöttem, olyan Doktor House-os nézésem lehetett. Rájöttem. A végtelen csak páros szám lehet.

Az első hónap...

Mintha tegnap, nem is, ma lett volna...
Látom magam előtt az egészet. Esett a hó (áprilisban, de csak akkor!!!) és teljesen úgy éreztem, mintha én csinálnám az egészet. Életem egyik legszebb élménye volt. Aztán ami azóta történt... Az hihetetlen. Még mindig nm tudom szavakba önteni, mi ez... Pedig minden nap megkérdezem magamtól....
Tegnap voltunk Pécsen, tartottunk egy ilyen napot :) Oltári jól éreztük magunkat, sokat nevettünk, beszélgettünk. Megvolt minden pillanatnak a maga szépsége. Mentünk volna felfelé a mozgó járdán, de a szeme megakadt egy kirakaton.... Aztán felértünk a parkolóba cigizni... A reggeli.... A virágok... A rakoncátlan Punto.... A délutáni és esti filmezés.... (nagy sóhaj és mosoly) Szép volt a Szombat. Nagyon szép.

Úgy érzem, az elmúlt egy hónap történései máskor egy év alatt sem történtek volna meg velem. Pörgős volt és nyugis egyszerre. Eltelt pár nap, jobban megismertük egymást. :) Több babonám (nem is vagyok babonás) értéke is megszűnt létezni, mert egyszerűen csak boldog vagyok. És úgy érzem téged is azzá tudlak tenni Kincsem. Nagyon tetszenek azok a pillanatok, amikor kiderül, hogy több apró kis rigolyánk is ugyan az. Például hogy nem járunk Miskolcra, a takaró gombos fele lefelé legyen, kedvenc gyerekkori könyvünk a Többsincs Királyfi. És igen, ha nem vagyok mohó, én is körbe eszem a csokit.... Szerencsés embernek tartom magam.



A Csók.

Esett a hó, de közben április,
rossz ez vagy jó?, kérdeztem bármit is,
Aztán egy hang, megmondta nekem,
oltári BAAANG, most meg kell tennem...
Kiléptem sietve azon a kis kapun,
Tűnődtem mit eszek ezen a kis falun,
Szakadt a hó pár pillanatig rendesen,
De annyira izgultam, hogy még nevemre sem
emlékszem, de azért mégis oda értem,
emlékszem, mennyire remegett a térdem,
emlékszem, én akkor hogy be voltam sz@rva,
emlékszem, hogy közben átölelt a karja.
Izgultam, hogy vajon csalódik-e bennem,
rájöttem, hogy nekem rendben van a lelkem.
Odaléptem hozzá határozott némasággal,
megfogtam kezét lányzavaros bénasággal,
a szája és a szám egymás felé indult,
esett a hó, az idő pedig tisztult.

A nyolcadik szó: Közhely

Érdekes dolog ez, ami köztünk van. A Szeretlek szót, mellyel olyan sokan csak dobálóznak hanyag eleganciával, közhelynek tudnám mondani ahhoz képest, amit most érzek. Ez valami mélyebb, valami, ami sokkal több. Egy olyan kötelék alakult ki köztünk, amit nem lehet leírni. Mindenkit, aki le tudta valaha is írni, el tudta énekelni, hogy mi az a SZERELEM, azt (ahogy Ő is mondta...) kinevetném. Hangosan. Japánul hangosan.

Összezörrentünk ma többször is, és most is így elköszönés után abban a tudatban kell lefeküdnöm, hogy egy százlábú életveszélyben tartja az én egyetlen virágszálamat. Szeretnék már vele aludni... Lopva, ahogy eddig is mindent... Van ennek így valami kamaszos varázsa... Romantikus... És olyan szép. És akkor biztos nem félne ezektől a szerencsétlen csúszómászóktól. Szerintem megint megbántottam, és ezt abból gondolom, hogy nem mondta el mit gondol. De amit ilyenkor is szikla szilárdan érzek, az az hogy "szeretem". Közhely, de érzem azt a jót, azt a lehetetlent, a végtelent, azt a borzalmasan erős valamit, amit átad nekem azáltal, hogy létezik. És lehet, hogy tényleg úgy váltunk el most megint egymástól, hogy "Hm. Szia! Jó éjt! ", attól én Közhely őt! El kell fogadnunk egymást olyannak amilyen. Hagyni kell időt a másiknak, hogy elfogadjon olyannak, ami vagyok, és fordítva.

Egy kedvenc mondásommal zárnám ezt a pár bejegyzést... Ezután is szeretném kiírni magamból, ami nyomja a lelkem, mert ez nekem jó.

"Kinevettek, mert én más vagyok, én rajtatok nevetek, mert ti mind egyformák vagytok!"

A hetedik szó: Excalibur

Sokat gondolkodtam, hogy is lehetne leírni azt, ami most vele, velem, velünk történik. Könnyen rájöttem, hogy erre nem sok esélyem van, hiszen tapasztalat hiányában nehéz beszélni olyan dolgokról, érzésekről, amiket szinte nem is ismerünk, vagy ebben a formájában új. Csak gondolkodtam, gondolkodtam... Arra jutottam biztosan, hogy ami velem történik, az rajtam kívül senkivel sem történhetett. Aztán bevillant ez a kép, az Excaliburról.

Nem tudom melyik vagyok én...

- A kard amit csak az arra érdemes tud kihúzni.
- A kő, ami fogva, de egyben biztonságban is tartja a kardot.
- Az arra érdemes, aki ki tudja húzni a kőből a kardot.

A történet szerint aki kihúzza a kőből a kardot, az legendás harcos lesz, aki megvédi az országot a támadásoktól. De ha kudarcot vall, akkor a kard visszarepül a kőbe. Bele lehetne ebbe látni mindenfélét, én mégis a saját példánkat látom benne.

A mostani értelmezésem szerint (mely több mint valószínű, hogy értelmetlen lehet, mert a szerelemben miért is kellene keresni értelmet....) mindenképp a kiválasztott szerepe jutott nekem. A Kard az maga a szerelem, a Kő pedig a félelem jelképe.

Ebben a megvilágításban én húzom ki a kardot, de nem azért mert arra érdemes vagyok, hanem mert Ő arra érdemes, hogy kihúzzam miatta...

Egy zaj, ami az ihletet adta: 

A hatodik szó: Lélek

Hát persze, hogy a lélek. A halhatatlan részünk, a legerősebb és leggyengébb részünk. Sokszor úgy érezzük, megmarkolták, le és kitépték, mégis megfoghatatlan. Felfogni is nehéz, mi ez... A kedvenc kifejezésem a legboldogabb pillanataim szóval kifejezésére: "Mászik a lelkem..." Már vagy egy hónapja... Sokszor megpróbáltam, vagy próbáltam volna leírni, hogy mi zajlik le bennem. Féltem, hogy csak sajnálatból foglalkozik majd velem... Féltem. Mindentől. De egyre jobban (ennél biztosabban még nem is) érzem, hogy önmagam miatt szeret. Három része van egy férfinak, ami befolyásoló tényezőként funkcionál az életében:
(Lehetne négy is, de én a szívet és a lelket egy lapra teszem.)

- Lélek
- Agy
- Farok

Nagyobb elemzésbe nem mennék bele, akik ezt olvassák, azoknak nem kell elmagyarázni ezt. A farkammal nem gondolkodok, ezt bebizonyítottam Magamnak. Az agyam olyan, amilyen. Sokan okosnak hisznek, az iskolában is sok elvárás volt velem szemben. Volt, amikor élveztem az elismerő szavakat, volt amikor túl sok volt, és szándékosan elrontottam valamit, hogy ne legyen tökéletes, amit csinálok, mert a társaim nem nézték jó szemmel. Viszont itt kanyarodunk át A (Szívre) Lélekre. Ez az, amit senki sem tud befolyásolni. Mármint saját maga senki nem tudja befolyásolni. Sokszor életem során arra gondoltam, pedig de rohadt jó lenne.... Könnyebb lenne... De mire lenne jó, ha nem érné az embert csalódás. Ha nem építené a személyiséget a tini-fájdalom. A gyerek szerelem... Mennyire fájt az első csalódás. Akkor azt mondtam: "Csabi, változz olyanná majd, amilyennek a társaság akar látni, illeszkedj be valahogy, akkor könnyebb és jobb lesz"
A nagy büdös francokat...
Én is elkezdtem cigizni, 13 évesen, a társaságom miatt. Menő akartam lenni. Olyan zenét hallgattam, amit a társaság megkívánt. Aztán, amikor 16 évesen elvadult, eltorzult a természetem, és a tükörképem, és visszahúztak egy ötödik emeleti ablakból, akkor mintha a mellkasomban és bomba robbant volna fel... Nem volt több fegyelmim, nem vertek meg többet, de én sem értem senkihez, nem alkoholizáltam.... Egyetlen célom lett. Mindenkit és egy embert igazán szeretni, és érezni hogy engem is szeretnek. Na innentől kezdve nem a társaság miatt cselekedtem akármit is. Hanem magam miatt. Elkezdtem érezni a szüleim bizalmát, és közelebb engedni magamhoz őket. Eddig a szerelembe voltam szerelmes. Ez így van. Aztán, mikor vége lett, másfél hónapja, akkor nagyon pesszimista lettem a szerelemmel kapcsolatban. Épp elkezdtem egy áttörhetetlen falat felhúzni magam köré. És erre jött Ő. Ő, aki nemes egyszerűséggel rugdosta szét a falam legalsó tégláit... Megfogta a kezem, simogatja lelkem, megölel, megcsókol, táncol velem, mosolyog rám... Mindezt teszi szüntelen, őszintén. És ezt nagyon érzem. Boldog vagyok. És engedem, hogy ami kettőnkkel történik, az történjen. Ahogy kell. A lelkem rendben van, továbbra is mászik... És én én vagyok újra.
Egy utolsó gondolat, ami még a lélek-mászkálásomhoz hozzájárult a mai ebédnél:
-Anyu: "Ha valaki ezt a lányt.... Ma.....kikezdi a kocsmában, ha valaki úgy fintorog, vagy pofákat vág... Én baszom ki a picsába, ezt garantálom..."
És ez 100%-ig szó szerint volt.
Azt hiszem a családom is meglátta azt, amit én. És szeretik Őt, és ez számomra ma bebizonyosodott. Nem tettem fel a kérdést nekik, hogy miért...

Mert minden miértnek van mertje... Köszönöm, hogy a lelkem nem csak nekem fontos!

Az ötödik szó: Titok

Petőfi Sándor: MINEK NEVEZZELEK?

Minek nevezzelek,
Ha a merengés alkonyában
Szép szemeidnek esti-csillagát
Bámulva nézik szemeim,
Mikéntha most látnák először...
E csillagot,
Amelynek mindenik sugára
A szerelemnek egy patakja,
Mely lelkem tengerébe foly –
Minek nevezzelek?

Minek nevezzelek,
Ha rám röpíted
Tekinteted,
Ezt a szelíd galambot,
Amelynek minden tolla
A békeség egy olajága,
S amelynek érintése oly jó!
Mert lágyabb a selyemnél
S a bölcső vánkosánál –
Minek nevezzelek?

Minek nevezzelek,
Ha megzendűlnek hangjaid,
E hangok, melyeket ha hallanának,
A száraz téli fák,
Zöld lombokat bocsátanának
Azt gondolván,
Hogy itt már a tavasz,
Az ő régen várt megváltójok,
Mert énekel a csalogány –
Minek nevezzelek?

Minek nevezzelek,
Ha ajkaimhoz ér
Ajkadnak lángoló rubintköve,
S a csók tüzében összeolvad lelkünk,
Mint hajnaltól a nappal és az éj,
S eltűn előlem a világ,
Eltűn előlem az idő,
S minden rejtélyes üdvességeit
Árasztja rám az örökkévalóság –
Minek nevezzelek?

Minek nevezzelek?
Boldogságomnak édesanyja,
Egy égberontott képzelet
Tündérleánya,
Legvakmerőbb reményimet
Megszégyenítő ragyogó valóság,
Lelkemnek egyedűli
De egy világnál többet érő kincse,
Édes szép ifju hitvesem,
Minek nevezzelek?
(Pest, 1848. január.)



Mi ez a titok, ami a sajátom, és nem tudok rájönni...A minap (inkább tegnap este) azon gondolkodtam sokat, hogy hogyan lehetne nevezni azt az embert, aki nélkül már nem tudnám elképzelni a napomat. Akinek mindent őszintén elmondok, elmondhatok. Aki nekem mindent elmond, elmondhat. Szerelmem, mert érzem hogy az, érzem azt a bizsergést, a szikrákat a levegőben, az akaratlan mosolyt a számon, amikor meglátom. Legjobb barátom, mert annak ismertem meg, és csak aztán kezdtem úgy érezni, és biztosan tudni, hogy ez bizony visszafordíthatatlan, nem is tudok, és nem is akarok ellene tenni semmit. De barátként ismertem meg, és most is a barátom. A legjobb. De minek nevezzelek? Rájöttem. Te a Társam vagy... Úgy szeretlek, ahogy vagy, és ahogy ember nem is szerethetné az embert, vagy ha igen, azt én nem tudom még szavakba önteni...
De ezt tudod. A lényeg, hogy ez nem titok többé. Senki számára sem.

A negyedik szó: Energia

Ami mostanában velem van, azt fel nem foghatom... Néha el tudok fáradni testileg, fizikailag. De ami furcsa, hogy kevés a regenerációs időtartam. És sokkal több a türelmem. Mindenkivel. Anyám ma azt mondta nekem ebéd közben, hogy örül, hogy ilyennek lát.

-Más lett velünk a kapcsolata. /Anyu/
-Mert más lettem én is egy kicsit. /Én/
-Nem, más van melletted. /Anyu/

Jól esett nagyon! Továbbá, amikor tegnap végig sétáltam Mohácson, és Mamihoz sétáltam épp, az volt az érdekes hogy mindenki megnézett... És mosolyogtak! Állítólag észre lehet rajtam venni a változást és ezt el is hiszem, mert úgy érzem most magam, mint egy Rettenthetetlen Fűszál. Egy olyan Fűszál, ami túlélte a napalmot, atomot, és azt hogy egy rosszindulatú földönkívüli kislány kitépje a világvége után.
Alakul a molekula.... :D

Végül egy kis Vadócos tombolás...

A harmadik szó: Remény

Állandóan csak rágondolt, együttlétük minden percére emlékezett, ezerszer fölidézte a boldogság és a gyönyör pillanatait, keresett valamit, amibe belekapaszkodhat, bármit, ami reményt adhat, hogy mégis van jövője a kapcsolatuknak.

Paulo Coelho

Igen. Így volt. Valószínűleg Coelho is járt abban a cipőben, amiben én jártam az 5 és fél éves kapcsolatom idején. Belekapaszkodni minden apróságba, amivel áltathatom magam, hogy jó lehet még ez... Hogy ha megpróbálok saját magamnál is jobb lenni NEKI, akkor igen, ez lehet még jó, jobb. Aztán ahogy napról napra álomra hajtja a fejét a szerencsétlen, egyre inkább csak azt érzi, hogy szúr az a rohadék párna, hogy "Bassza meg! Itt valami kurvára nem jó". Felkeltem egy reggel és éreztem, hogy itt bizony valami elromlott. Más volt az a nap. Leültem a számítógép elé (Hm... Nem nagy kunszt, hisz a fél életemet ott töltöttem.) és elkezdtem zenét hallgatni. Először szép számokat, hogy sírni tudjak, mert azt szerettem volna. De nem ment, nem is esett jól. Aztán csak kattintottam szívemet markolászó kék véres jobb kezemmel egyet..... még egyet..... és egyszer csak.....

Igen. Rátaláltam a sötétebbik felemre. Arra a "zenére", amitől gyerekkoromban féltem volna. Most is félek még kicsit. De annyi energiával tölt fel és egyben szabadít meg, hogy azt leírni nem tudom. Amikor ezt hallgatom mondjuk a pályán, akkor nemes egyszerűséggel elkap egy düh roham, amit azonnal, folyamatosan le is tudok vezetni, és olyan problémáktól szabadulok meg, amiről nem is tudtam, hogy bennem van. Elkezdek látszólag koordinálatlanul mozogni, nem is idétlenül, inkább csak minden mozzanatomon látszik, hogy 10x több erő lett beleölve. A lényeg: Hogy nem agyalok azon, hogy mit tegyek még jobbá... Hiszen nincs mit megjavítani. A remény örökre megszűnt vele kapcsolatban. Nem azért, mert így akartam, nem azért mert ő akarta. Hanem mert így alakult. Hiszem, hogy az érzelmeinket nem mi irányítjuk. A remény is egy ilyen érzés, egy kényszer, ami az egyik legfájóbb érzés ezen a világon. Senkinek nem ajánlom. Csak ha jó érzéssel tölt el! Mint most engem.
Remélem, hogy vele... ezt majd egy másik bejegyzésben, aminek a címe Szeretlek lesz... 

A második szó: Ember

Mi, emberek, úgy vagyunk tökéletesek, ahogy vagyunk. Tökéletesen tökéletlenek. Ez ilyen. Ez van. Nem? De. Én arra vagyok kíváncsi, ami a minden. Mindenkire, mindenki sorsára kíváncsi vagyok. Szeretnék mindenkinek segíteni egy mosollyal, egy vállveregetéssel, egy jó beszélgetéssel. Tegnap S. Janival (38 éves, én 24) beszélgettem a kocsmában. Van korkülönbség köztünk, mondhatni nem egy korosztály vagyunk. De mégis, valahogy nagyon ráhangolódtunk egymás világára. Aztán eltelt másfél óra, én jó szokásomhoz híven dobáltam a 100-asokat a zenegépbe, és odajött hozzám. Hátba veregetett (kicsit felszisszentem, mert el is felejtettem, hogy.... :P, hogy nagyon szeretek valakit :P) és annyit mondott:

-Figyelj! Nem tudom miért neked mondtam el ezeket a dolgokat, mert akiket évek óta ismerek, azoknak sem nyíltam meg ennyire.... Erre én:
-Nem én kértem, és nem te mondtad, hogy "Beszélj!" Erre ő:
-Tudom, de köszönöm!

Na ez nekem nagyon jól esett. Voltam párszor már így az életben, hogy meglepően nagy bizalmat kaptam valakitől, aki ismert, de nem annyira voltunk bizalmi kapcsolatban. De ez akkor is az egyik legjobb érzés, amit valaha tapasztaltam. Remélem, le tudom rendezni magamban ezeket a fontos érzéseket, meg tudom becsülni azt, amilyen ember vagyok. Hogy mások megbecsülnek-e, az majd kiderül. Tökéletes ember vagyok. Tökéletesen tökéletlen. A bejegyzést egy olyan gondolattal zárom, amit szeretnék elkerülni...

"Az ember elmegy orvoshoz. Azt mondja, depressziós. Hogy az élet kemény és kegyetlen. Egyedül érzi magát a fenyegető világban. Az orvos azt mondja, "a kezelés egyszerű. A kiváló bohóc, Pagliacci ma este épp a városban van. Menjen el a műsorára, az majd felvidítja." Erre az ember könnyekben tör ki: "De doktor úr, én vagyok a bohóc!"

Az első szó: Szentimentalista

A mai napon, (2012.04.25.) mint a blogolásról semmit nem tudó, olykor helytelenül író, kívül még piszkos, de belül már tisztább srácként arra jöttem rá, hogy szentimentalista vagyok olykor. Ez nem azt jelenti hogy Szenti községben buta öregasszonyoknak bizonygatom, hogy képest vagyok eltüntetni mindenféle haszonállatot, és azt mondom hogy nézze meg, hogy a sarkon ott vagyok-e. Hanem csak szimplán találtam egy definíciót a személyiségemre. És ennek nagyon örülök. Akkor kezdtem el gondolkodni saját magamon, amikor lett rá elég időm. Változott az életem. Nagyot! Nem teljesen, de szinte minden felborult, amit eddig stabil lábakon hittem. Pedig ne voltak azok. Most pedig nem hogy túl vagyok a "nagy" szakításon, hanem szerelmes lettem... Persze, persze, hogy is lehetséges ez? Úgy, hogy minden okkal történik... Minden miért-nek van mert-je! Amikor rájössz, hogy az eltelt életed éveinek 20!!!!!%-a az őszinte szeretet, a megbecsülés, a tisztelet, az odaadás, a bizalom szinte teljes hiányában telt el, na akkor, akkor döbbensz rá, hogy mekkora hülye vagy.... Erre jön ő.... Barátként közeledik hozzád, de olyan iszonyatosan elképzelhetetlen szeretet mennyiséget áraszt magából (akaratlanul..., mert ő ilyen!), hogy azt nem lehet felfogni. Persze, az első érzésed az, hogy túl szép hogy igaz legyen, és mi okod lenne elhinni ezt az egészet, ha az exedtől csak egy század részét is megkaptad volna ennek az érzésnek, kontrázva felbicikliztél volna a Himalája tetejére.... Akkor mit érzek most? Mászik....a lelkem.
Ezért érzem magam szentimentalistának.