Az első szó: Szentimentalista

A mai napon, (2012.04.25.) mint a blogolásról semmit nem tudó, olykor helytelenül író, kívül még piszkos, de belül már tisztább srácként arra jöttem rá, hogy szentimentalista vagyok olykor. Ez nem azt jelenti hogy Szenti községben buta öregasszonyoknak bizonygatom, hogy képest vagyok eltüntetni mindenféle haszonállatot, és azt mondom hogy nézze meg, hogy a sarkon ott vagyok-e. Hanem csak szimplán találtam egy definíciót a személyiségemre. És ennek nagyon örülök. Akkor kezdtem el gondolkodni saját magamon, amikor lett rá elég időm. Változott az életem. Nagyot! Nem teljesen, de szinte minden felborult, amit eddig stabil lábakon hittem. Pedig ne voltak azok. Most pedig nem hogy túl vagyok a "nagy" szakításon, hanem szerelmes lettem... Persze, persze, hogy is lehetséges ez? Úgy, hogy minden okkal történik... Minden miért-nek van mert-je! Amikor rájössz, hogy az eltelt életed éveinek 20!!!!!%-a az őszinte szeretet, a megbecsülés, a tisztelet, az odaadás, a bizalom szinte teljes hiányában telt el, na akkor, akkor döbbensz rá, hogy mekkora hülye vagy.... Erre jön ő.... Barátként közeledik hozzád, de olyan iszonyatosan elképzelhetetlen szeretet mennyiséget áraszt magából (akaratlanul..., mert ő ilyen!), hogy azt nem lehet felfogni. Persze, az első érzésed az, hogy túl szép hogy igaz legyen, és mi okod lenne elhinni ezt az egészet, ha az exedtől csak egy század részét is megkaptad volna ennek az érzésnek, kontrázva felbicikliztél volna a Himalája tetejére.... Akkor mit érzek most? Mászik....a lelkem.
Ezért érzem magam szentimentalistának.