A hatodik szó: Lélek

Hát persze, hogy a lélek. A halhatatlan részünk, a legerősebb és leggyengébb részünk. Sokszor úgy érezzük, megmarkolták, le és kitépték, mégis megfoghatatlan. Felfogni is nehéz, mi ez... A kedvenc kifejezésem a legboldogabb pillanataim szóval kifejezésére: "Mászik a lelkem..." Már vagy egy hónapja... Sokszor megpróbáltam, vagy próbáltam volna leírni, hogy mi zajlik le bennem. Féltem, hogy csak sajnálatból foglalkozik majd velem... Féltem. Mindentől. De egyre jobban (ennél biztosabban még nem is) érzem, hogy önmagam miatt szeret. Három része van egy férfinak, ami befolyásoló tényezőként funkcionál az életében:
(Lehetne négy is, de én a szívet és a lelket egy lapra teszem.)

- Lélek
- Agy
- Farok

Nagyobb elemzésbe nem mennék bele, akik ezt olvassák, azoknak nem kell elmagyarázni ezt. A farkammal nem gondolkodok, ezt bebizonyítottam Magamnak. Az agyam olyan, amilyen. Sokan okosnak hisznek, az iskolában is sok elvárás volt velem szemben. Volt, amikor élveztem az elismerő szavakat, volt amikor túl sok volt, és szándékosan elrontottam valamit, hogy ne legyen tökéletes, amit csinálok, mert a társaim nem nézték jó szemmel. Viszont itt kanyarodunk át A (Szívre) Lélekre. Ez az, amit senki sem tud befolyásolni. Mármint saját maga senki nem tudja befolyásolni. Sokszor életem során arra gondoltam, pedig de rohadt jó lenne.... Könnyebb lenne... De mire lenne jó, ha nem érné az embert csalódás. Ha nem építené a személyiséget a tini-fájdalom. A gyerek szerelem... Mennyire fájt az első csalódás. Akkor azt mondtam: "Csabi, változz olyanná majd, amilyennek a társaság akar látni, illeszkedj be valahogy, akkor könnyebb és jobb lesz"
A nagy büdös francokat...
Én is elkezdtem cigizni, 13 évesen, a társaságom miatt. Menő akartam lenni. Olyan zenét hallgattam, amit a társaság megkívánt. Aztán, amikor 16 évesen elvadult, eltorzult a természetem, és a tükörképem, és visszahúztak egy ötödik emeleti ablakból, akkor mintha a mellkasomban és bomba robbant volna fel... Nem volt több fegyelmim, nem vertek meg többet, de én sem értem senkihez, nem alkoholizáltam.... Egyetlen célom lett. Mindenkit és egy embert igazán szeretni, és érezni hogy engem is szeretnek. Na innentől kezdve nem a társaság miatt cselekedtem akármit is. Hanem magam miatt. Elkezdtem érezni a szüleim bizalmát, és közelebb engedni magamhoz őket. Eddig a szerelembe voltam szerelmes. Ez így van. Aztán, mikor vége lett, másfél hónapja, akkor nagyon pesszimista lettem a szerelemmel kapcsolatban. Épp elkezdtem egy áttörhetetlen falat felhúzni magam köré. És erre jött Ő. Ő, aki nemes egyszerűséggel rugdosta szét a falam legalsó tégláit... Megfogta a kezem, simogatja lelkem, megölel, megcsókol, táncol velem, mosolyog rám... Mindezt teszi szüntelen, őszintén. És ezt nagyon érzem. Boldog vagyok. És engedem, hogy ami kettőnkkel történik, az történjen. Ahogy kell. A lelkem rendben van, továbbra is mászik... És én én vagyok újra.
Egy utolsó gondolat, ami még a lélek-mászkálásomhoz hozzájárult a mai ebédnél:
-Anyu: "Ha valaki ezt a lányt.... Ma.....kikezdi a kocsmában, ha valaki úgy fintorog, vagy pofákat vág... Én baszom ki a picsába, ezt garantálom..."
És ez 100%-ig szó szerint volt.
Azt hiszem a családom is meglátta azt, amit én. És szeretik Őt, és ez számomra ma bebizonyosodott. Nem tettem fel a kérdést nekik, hogy miért...

Mert minden miértnek van mertje... Köszönöm, hogy a lelkem nem csak nekem fontos!

Az ötödik szó: Titok

Petőfi Sándor: MINEK NEVEZZELEK?

Minek nevezzelek,
Ha a merengés alkonyában
Szép szemeidnek esti-csillagát
Bámulva nézik szemeim,
Mikéntha most látnák először...
E csillagot,
Amelynek mindenik sugára
A szerelemnek egy patakja,
Mely lelkem tengerébe foly –
Minek nevezzelek?

Minek nevezzelek,
Ha rám röpíted
Tekinteted,
Ezt a szelíd galambot,
Amelynek minden tolla
A békeség egy olajága,
S amelynek érintése oly jó!
Mert lágyabb a selyemnél
S a bölcső vánkosánál –
Minek nevezzelek?

Minek nevezzelek,
Ha megzendűlnek hangjaid,
E hangok, melyeket ha hallanának,
A száraz téli fák,
Zöld lombokat bocsátanának
Azt gondolván,
Hogy itt már a tavasz,
Az ő régen várt megváltójok,
Mert énekel a csalogány –
Minek nevezzelek?

Minek nevezzelek,
Ha ajkaimhoz ér
Ajkadnak lángoló rubintköve,
S a csók tüzében összeolvad lelkünk,
Mint hajnaltól a nappal és az éj,
S eltűn előlem a világ,
Eltűn előlem az idő,
S minden rejtélyes üdvességeit
Árasztja rám az örökkévalóság –
Minek nevezzelek?

Minek nevezzelek?
Boldogságomnak édesanyja,
Egy égberontott képzelet
Tündérleánya,
Legvakmerőbb reményimet
Megszégyenítő ragyogó valóság,
Lelkemnek egyedűli
De egy világnál többet érő kincse,
Édes szép ifju hitvesem,
Minek nevezzelek?
(Pest, 1848. január.)



Mi ez a titok, ami a sajátom, és nem tudok rájönni...A minap (inkább tegnap este) azon gondolkodtam sokat, hogy hogyan lehetne nevezni azt az embert, aki nélkül már nem tudnám elképzelni a napomat. Akinek mindent őszintén elmondok, elmondhatok. Aki nekem mindent elmond, elmondhat. Szerelmem, mert érzem hogy az, érzem azt a bizsergést, a szikrákat a levegőben, az akaratlan mosolyt a számon, amikor meglátom. Legjobb barátom, mert annak ismertem meg, és csak aztán kezdtem úgy érezni, és biztosan tudni, hogy ez bizony visszafordíthatatlan, nem is tudok, és nem is akarok ellene tenni semmit. De barátként ismertem meg, és most is a barátom. A legjobb. De minek nevezzelek? Rájöttem. Te a Társam vagy... Úgy szeretlek, ahogy vagy, és ahogy ember nem is szerethetné az embert, vagy ha igen, azt én nem tudom még szavakba önteni...
De ezt tudod. A lényeg, hogy ez nem titok többé. Senki számára sem.

A negyedik szó: Energia

Ami mostanában velem van, azt fel nem foghatom... Néha el tudok fáradni testileg, fizikailag. De ami furcsa, hogy kevés a regenerációs időtartam. És sokkal több a türelmem. Mindenkivel. Anyám ma azt mondta nekem ebéd közben, hogy örül, hogy ilyennek lát.

-Más lett velünk a kapcsolata. /Anyu/
-Mert más lettem én is egy kicsit. /Én/
-Nem, más van melletted. /Anyu/

Jól esett nagyon! Továbbá, amikor tegnap végig sétáltam Mohácson, és Mamihoz sétáltam épp, az volt az érdekes hogy mindenki megnézett... És mosolyogtak! Állítólag észre lehet rajtam venni a változást és ezt el is hiszem, mert úgy érzem most magam, mint egy Rettenthetetlen Fűszál. Egy olyan Fűszál, ami túlélte a napalmot, atomot, és azt hogy egy rosszindulatú földönkívüli kislány kitépje a világvége után.
Alakul a molekula.... :D

Végül egy kis Vadócos tombolás...

A harmadik szó: Remény

Állandóan csak rágondolt, együttlétük minden percére emlékezett, ezerszer fölidézte a boldogság és a gyönyör pillanatait, keresett valamit, amibe belekapaszkodhat, bármit, ami reményt adhat, hogy mégis van jövője a kapcsolatuknak.

Paulo Coelho

Igen. Így volt. Valószínűleg Coelho is járt abban a cipőben, amiben én jártam az 5 és fél éves kapcsolatom idején. Belekapaszkodni minden apróságba, amivel áltathatom magam, hogy jó lehet még ez... Hogy ha megpróbálok saját magamnál is jobb lenni NEKI, akkor igen, ez lehet még jó, jobb. Aztán ahogy napról napra álomra hajtja a fejét a szerencsétlen, egyre inkább csak azt érzi, hogy szúr az a rohadék párna, hogy "Bassza meg! Itt valami kurvára nem jó". Felkeltem egy reggel és éreztem, hogy itt bizony valami elromlott. Más volt az a nap. Leültem a számítógép elé (Hm... Nem nagy kunszt, hisz a fél életemet ott töltöttem.) és elkezdtem zenét hallgatni. Először szép számokat, hogy sírni tudjak, mert azt szerettem volna. De nem ment, nem is esett jól. Aztán csak kattintottam szívemet markolászó kék véres jobb kezemmel egyet..... még egyet..... és egyszer csak.....

Igen. Rátaláltam a sötétebbik felemre. Arra a "zenére", amitől gyerekkoromban féltem volna. Most is félek még kicsit. De annyi energiával tölt fel és egyben szabadít meg, hogy azt leírni nem tudom. Amikor ezt hallgatom mondjuk a pályán, akkor nemes egyszerűséggel elkap egy düh roham, amit azonnal, folyamatosan le is tudok vezetni, és olyan problémáktól szabadulok meg, amiről nem is tudtam, hogy bennem van. Elkezdek látszólag koordinálatlanul mozogni, nem is idétlenül, inkább csak minden mozzanatomon látszik, hogy 10x több erő lett beleölve. A lényeg: Hogy nem agyalok azon, hogy mit tegyek még jobbá... Hiszen nincs mit megjavítani. A remény örökre megszűnt vele kapcsolatban. Nem azért, mert így akartam, nem azért mert ő akarta. Hanem mert így alakult. Hiszem, hogy az érzelmeinket nem mi irányítjuk. A remény is egy ilyen érzés, egy kényszer, ami az egyik legfájóbb érzés ezen a világon. Senkinek nem ajánlom. Csak ha jó érzéssel tölt el! Mint most engem.
Remélem, hogy vele... ezt majd egy másik bejegyzésben, aminek a címe Szeretlek lesz... 

A második szó: Ember

Mi, emberek, úgy vagyunk tökéletesek, ahogy vagyunk. Tökéletesen tökéletlenek. Ez ilyen. Ez van. Nem? De. Én arra vagyok kíváncsi, ami a minden. Mindenkire, mindenki sorsára kíváncsi vagyok. Szeretnék mindenkinek segíteni egy mosollyal, egy vállveregetéssel, egy jó beszélgetéssel. Tegnap S. Janival (38 éves, én 24) beszélgettem a kocsmában. Van korkülönbség köztünk, mondhatni nem egy korosztály vagyunk. De mégis, valahogy nagyon ráhangolódtunk egymás világára. Aztán eltelt másfél óra, én jó szokásomhoz híven dobáltam a 100-asokat a zenegépbe, és odajött hozzám. Hátba veregetett (kicsit felszisszentem, mert el is felejtettem, hogy.... :P, hogy nagyon szeretek valakit :P) és annyit mondott:

-Figyelj! Nem tudom miért neked mondtam el ezeket a dolgokat, mert akiket évek óta ismerek, azoknak sem nyíltam meg ennyire.... Erre én:
-Nem én kértem, és nem te mondtad, hogy "Beszélj!" Erre ő:
-Tudom, de köszönöm!

Na ez nekem nagyon jól esett. Voltam párszor már így az életben, hogy meglepően nagy bizalmat kaptam valakitől, aki ismert, de nem annyira voltunk bizalmi kapcsolatban. De ez akkor is az egyik legjobb érzés, amit valaha tapasztaltam. Remélem, le tudom rendezni magamban ezeket a fontos érzéseket, meg tudom becsülni azt, amilyen ember vagyok. Hogy mások megbecsülnek-e, az majd kiderül. Tökéletes ember vagyok. Tökéletesen tökéletlen. A bejegyzést egy olyan gondolattal zárom, amit szeretnék elkerülni...

"Az ember elmegy orvoshoz. Azt mondja, depressziós. Hogy az élet kemény és kegyetlen. Egyedül érzi magát a fenyegető világban. Az orvos azt mondja, "a kezelés egyszerű. A kiváló bohóc, Pagliacci ma este épp a városban van. Menjen el a műsorára, az majd felvidítja." Erre az ember könnyekben tör ki: "De doktor úr, én vagyok a bohóc!"

Az első szó: Szentimentalista

A mai napon, (2012.04.25.) mint a blogolásról semmit nem tudó, olykor helytelenül író, kívül még piszkos, de belül már tisztább srácként arra jöttem rá, hogy szentimentalista vagyok olykor. Ez nem azt jelenti hogy Szenti községben buta öregasszonyoknak bizonygatom, hogy képest vagyok eltüntetni mindenféle haszonállatot, és azt mondom hogy nézze meg, hogy a sarkon ott vagyok-e. Hanem csak szimplán találtam egy definíciót a személyiségemre. És ennek nagyon örülök. Akkor kezdtem el gondolkodni saját magamon, amikor lett rá elég időm. Változott az életem. Nagyot! Nem teljesen, de szinte minden felborult, amit eddig stabil lábakon hittem. Pedig ne voltak azok. Most pedig nem hogy túl vagyok a "nagy" szakításon, hanem szerelmes lettem... Persze, persze, hogy is lehetséges ez? Úgy, hogy minden okkal történik... Minden miért-nek van mert-je! Amikor rájössz, hogy az eltelt életed éveinek 20!!!!!%-a az őszinte szeretet, a megbecsülés, a tisztelet, az odaadás, a bizalom szinte teljes hiányában telt el, na akkor, akkor döbbensz rá, hogy mekkora hülye vagy.... Erre jön ő.... Barátként közeledik hozzád, de olyan iszonyatosan elképzelhetetlen szeretet mennyiséget áraszt magából (akaratlanul..., mert ő ilyen!), hogy azt nem lehet felfogni. Persze, az első érzésed az, hogy túl szép hogy igaz legyen, és mi okod lenne elhinni ezt az egészet, ha az exedtől csak egy század részét is megkaptad volna ennek az érzésnek, kontrázva felbicikliztél volna a Himalája tetejére.... Akkor mit érzek most? Mászik....a lelkem.
Ezért érzem magam szentimentalistának.