Mi, emberek, úgy vagyunk tökéletesek, ahogy vagyunk. Tökéletesen tökéletlenek. Ez ilyen. Ez van. Nem? De. Én arra vagyok kíváncsi, ami a minden. Mindenkire, mindenki sorsára kíváncsi vagyok. Szeretnék mindenkinek segíteni egy mosollyal, egy vállveregetéssel, egy jó beszélgetéssel. Tegnap S. Janival (38 éves, én 24) beszélgettem a kocsmában. Van korkülönbség köztünk, mondhatni nem egy korosztály vagyunk. De mégis, valahogy nagyon ráhangolódtunk egymás világára. Aztán eltelt másfél óra, én jó szokásomhoz híven dobáltam a 100-asokat a zenegépbe, és odajött hozzám. Hátba veregetett (kicsit felszisszentem, mert el is felejtettem, hogy.... :P, hogy nagyon szeretek valakit :P) és annyit mondott:
-Figyelj! Nem tudom miért neked mondtam el ezeket a dolgokat, mert akiket évek óta ismerek, azoknak sem nyíltam meg ennyire.... Erre én:
-Nem én kértem, és nem te mondtad, hogy "Beszélj!" Erre ő:
-Tudom, de köszönöm!
Na ez nekem nagyon jól esett. Voltam párszor már így az életben, hogy meglepően nagy bizalmat kaptam valakitől, aki ismert, de nem annyira voltunk bizalmi kapcsolatban. De ez akkor is az egyik legjobb érzés, amit valaha tapasztaltam. Remélem, le tudom rendezni magamban ezeket a fontos érzéseket, meg tudom becsülni azt, amilyen ember vagyok. Hogy mások megbecsülnek-e, az majd kiderül. Tökéletes ember vagyok. Tökéletesen tökéletlen. A bejegyzést egy olyan gondolattal zárom, amit szeretnék elkerülni...
"Az ember elmegy orvoshoz. Azt mondja, depressziós. Hogy az élet kemény és kegyetlen. Egyedül érzi magát a fenyegető világban. Az orvos azt mondja, "a kezelés egyszerű. A kiváló bohóc, Pagliacci ma este épp a városban van. Menjen el a műsorára, az majd felvidítja." Erre az ember könnyekben tör ki: "De doktor úr, én vagyok a bohóc!"
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése