A nyolcadik szó: Közhely

Érdekes dolog ez, ami köztünk van. A Szeretlek szót, mellyel olyan sokan csak dobálóznak hanyag eleganciával, közhelynek tudnám mondani ahhoz képest, amit most érzek. Ez valami mélyebb, valami, ami sokkal több. Egy olyan kötelék alakult ki köztünk, amit nem lehet leírni. Mindenkit, aki le tudta valaha is írni, el tudta énekelni, hogy mi az a SZERELEM, azt (ahogy Ő is mondta...) kinevetném. Hangosan. Japánul hangosan.

Összezörrentünk ma többször is, és most is így elköszönés után abban a tudatban kell lefeküdnöm, hogy egy százlábú életveszélyben tartja az én egyetlen virágszálamat. Szeretnék már vele aludni... Lopva, ahogy eddig is mindent... Van ennek így valami kamaszos varázsa... Romantikus... És olyan szép. És akkor biztos nem félne ezektől a szerencsétlen csúszómászóktól. Szerintem megint megbántottam, és ezt abból gondolom, hogy nem mondta el mit gondol. De amit ilyenkor is szikla szilárdan érzek, az az hogy "szeretem". Közhely, de érzem azt a jót, azt a lehetetlent, a végtelent, azt a borzalmasan erős valamit, amit átad nekem azáltal, hogy létezik. És lehet, hogy tényleg úgy váltunk el most megint egymástól, hogy "Hm. Szia! Jó éjt! ", attól én Közhely őt! El kell fogadnunk egymást olyannak amilyen. Hagyni kell időt a másiknak, hogy elfogadjon olyannak, ami vagyok, és fordítva.

Egy kedvenc mondásommal zárnám ezt a pár bejegyzést... Ezután is szeretném kiírni magamból, ami nyomja a lelkem, mert ez nekem jó.

"Kinevettek, mert én más vagyok, én rajtatok nevetek, mert ti mind egyformák vagytok!"