Állandóan csak rágondolt, együttlétük minden percére emlékezett, ezerszer fölidézte a boldogság és a gyönyör pillanatait, keresett valamit, amibe belekapaszkodhat, bármit, ami reményt adhat, hogy mégis van jövője a kapcsolatuknak.
Paulo Coelho
Igen. Így volt. Valószínűleg Coelho is járt abban a cipőben, amiben én jártam az 5 és fél éves kapcsolatom idején. Belekapaszkodni minden apróságba, amivel áltathatom magam, hogy jó lehet még ez... Hogy ha megpróbálok saját magamnál is jobb lenni NEKI, akkor igen, ez lehet még jó, jobb. Aztán ahogy napról napra álomra hajtja a fejét a szerencsétlen, egyre inkább csak azt érzi, hogy szúr az a rohadék párna, hogy "Bassza meg! Itt valami kurvára nem jó". Felkeltem egy reggel és éreztem, hogy itt bizony valami elromlott. Más volt az a nap. Leültem a számítógép elé (Hm... Nem nagy kunszt, hisz a fél életemet ott töltöttem.) és elkezdtem zenét hallgatni. Először szép számokat, hogy sírni tudjak, mert azt szerettem volna. De nem ment, nem is esett jól. Aztán csak kattintottam szívemet markolászó kék véres jobb kezemmel egyet..... még egyet..... és egyszer csak.....
Igen. Rátaláltam a sötétebbik felemre. Arra a "zenére", amitől gyerekkoromban féltem volna. Most is félek még kicsit. De annyi energiával tölt fel és egyben szabadít meg, hogy azt leírni nem tudom. Amikor ezt hallgatom mondjuk a pályán, akkor nemes egyszerűséggel elkap egy düh roham, amit azonnal, folyamatosan le is tudok vezetni, és olyan problémáktól szabadulok meg, amiről nem is tudtam, hogy bennem van. Elkezdek látszólag koordinálatlanul mozogni, nem is idétlenül, inkább csak minden mozzanatomon látszik, hogy 10x több erő lett beleölve. A lényeg: Hogy nem agyalok azon, hogy mit tegyek még jobbá... Hiszen nincs mit megjavítani. A remény örökre megszűnt vele kapcsolatban. Nem azért, mert így akartam, nem azért mert ő akarta. Hanem mert így alakult. Hiszem, hogy az érzelmeinket nem mi irányítjuk. A remény is egy ilyen érzés, egy kényszer, ami az egyik legfájóbb érzés ezen a világon. Senkinek nem ajánlom. Csak ha jó érzéssel tölt el! Mint most engem.
Remélem, hogy vele...ezt majd egy másik bejegyzésben, aminek a címe Szeretlek lesz...
Igen. Rátaláltam a sötétebbik felemre. Arra a "zenére", amitől gyerekkoromban féltem volna. Most is félek még kicsit. De annyi energiával tölt fel és egyben szabadít meg, hogy azt leírni nem tudom. Amikor ezt hallgatom mondjuk a pályán, akkor nemes egyszerűséggel elkap egy düh roham, amit azonnal, folyamatosan le is tudok vezetni, és olyan problémáktól szabadulok meg, amiről nem is tudtam, hogy bennem van. Elkezdek látszólag koordinálatlanul mozogni, nem is idétlenül, inkább csak minden mozzanatomon látszik, hogy 10x több erő lett beleölve. A lényeg: Hogy nem agyalok azon, hogy mit tegyek még jobbá... Hiszen nincs mit megjavítani. A remény örökre megszűnt vele kapcsolatban. Nem azért, mert így akartam, nem azért mert ő akarta. Hanem mert így alakult. Hiszem, hogy az érzelmeinket nem mi irányítjuk. A remény is egy ilyen érzés, egy kényszer, ami az egyik legfájóbb érzés ezen a világon. Senkinek nem ajánlom. Csak ha jó érzéssel tölt el! Mint most engem.
Remélem, hogy vele...
Köszönöm.
VálaszTörlésAzzal, hogy a "zene" szót idézőjelbe tetted, kicsit igazat adtál annak az állításomnak, miszerint az, amit Te hallgatsz, nem ZENE, hanem ZAJ. :D