Levél nekem

Mélyre mentél. Nagyon mélyre. Azon a peremen, amin most állsz, a legtöbben már nem tudnak egyensúlyozni. Azért mennek oda, hogy ne jöjjenek vissza. Te oda rakod az első téglát, a föld magján át, a világ másik felén. Onnan építed fel a falad. Sötét van itt, de csak másnak. A sötét a barátod. A szemed megszokja a sötétséget. Nincs más. Nincs más véleménye. Te vagy csak. Fájdalmadból, ebből az ismeretlen anyagból kezded el lerakni a falat alkotó téglákat. Amikor eluralkodik rajtad egy olyan állapot, amiben jól érzed magad. Teljesen megnyugszol. Az ürességet felváltja a nyugodtság. Nem vagy kíváncsi, nem vagy szomorú, nem vagy összetörve, nem vagy féltékeny, nem vagy semmi. A sötétből kivezető út hosszát te határozod meg. Ki akarsz jönni? Más azért jön, hogy ne menjen már vissza. De nincs más. Csak te. Nincs más. Építkezz. Nem félsz, hogy leesel. Attól sem, hogy fel. Itt vagy. Hol? Mindenhol. Minden energia a tied. Építs belőle. Magad építsd. Vérből, könnyből, fájdalomból, nevetésből, szeretetből. Érezzenek. Maradj megfogható. Amikor felérsz, magas és stabil építményen fogsz állni. Minden olyan egyszerűnek tűnik. A szeretet fáj, a fájdalom nem. Egyszerű. Ne meséld el olyannak, aki nem érti. Meséld el nekem. Majd írj!